apaszemmel

Hol volt, hol nem volt, Szonja baba egy délután épp a hatalmas, fehér franciaágyban gondolkodott azon, hogy sok teendője közül melyik legyen a következő. - Nézzük csak, egyrészt ki kell pakolnom az összes plüssjátékot a hatalmas, ikeás tartóból. - Másrészt meg kell etetnem a macit, a bohócot és még pár havert, mert már biztosan éhesek, és aztán jól meg is ölelgethetem őket. - De ami a legfontosabb! - Meg kell tudnom, hogy Durci szereti-e a virágot! - Durci, szereted a virágot? - Duuuurciiiii, itt van a virág, szereted?!?! - Látod, simi-simi, milyen finom puha ez a virág? - Hát, Durci, úgy látom nem vergődünk zöld ágra ma. - Mindegy, akkor majd szagolgatom én.

Szaporodnak. Ezt lehet elmondani róluk. Mostanság egyre több van. Mert Szonjácska most már minden napra tartogat valami meglepetést. Így lesz a sima hétköznapból nagy nap. Csak győzze Apa dokumentálni. Elárulom: nem győzi. Meg aztán a blog sem lenne túl érdekfeszítő, ha úgy nézne ki, hogy: A múlt héten Szonjácska az alábbi új dolgokat tanulta meg: - Egykezes fogással járni - Kölcsön Babát dajkálni - Stb. Na, ugye! Tehát apa szelektál, de leginkább igyekszik a Szonjácska által benne kiváltott érzéseket visszaadni, amit aztán valami ismeretlen szerver bináris kódokként megőriz az utókornak. Amíg van áram. Most például az váltott ki belőlem már-már szentimentális érzelmeket, mikor rájöttem, hogy Szonja baba hatalmas lépést tett az ún. szocializáció rögös útján. Eddig is nagyon kedves volt ugyanis, mivel vacsora, reggeli, ebéd, akármilyen étkezés közben minket (értsd Anyát és Apát) is megetette. De lévén, hogy mi is etettük őt, ez a kölcsönösség elve alapján szinte természetes, mi több elv