apaszemmel

Nem tudom, kb. mikor alakul ki az empátia a gyerekekben. Persze a másik érzelmeinek tükrözése az hamar megvan. Ha Anya nevet, Szonja is nevet. Ha Anya sír (vagy valaki más), Szonja is sír. Ésígytovább. Na, de az az igazi empátia, mikor egy sztorit hallva is át tudod érezni a másik helyzetét, beleképzeled magad és szinte megéled, amit ő, az vajon mikor? Fene tudja, mikor, de Szonja most mutatta meg igazán először. Az történt, hogy Anya bábozott Szonjával. Ujjbábokkal. Szonja volt a királyfi, Anya egyik keze a királylány, a másik keze pedig (ujjbáb nélkül) az ötfejű sárkány. Szokás szerint a sárkány elrabolta a királylányt, aki most a toronyszoba ablakán át kiabál a királyfinak, hogy "Hahó, királyfi, ments meg, elrabolt az 5 fejű sárkány". A királyfi persze nem rest, odaballag. A királylány tovább kiabál "Királyfi, ments meg, elrabolt a sárkány és nem enged haza anyukámhoz meg apukámhoz, nem tudok hazamenni!". Eközben az 5 fejű sárkány mind az öt fejével körbefogja a

Az van, hogy zajlik a gyerekszáj korszak, intenzíven, ahogy annak zajlania kell általában a 2 éves gyereknél. Csak, hogy érzékeltessem Szonja beszédigényét: Tegnap elmentem vele sétálni majd egy órára. A hátamon volt. Végig beszélt. Végig. Tényleg. Ha nem jutott eszébe semmi, akkor halandzsázott. Vagy azt mondogatta, hogy Apaapaapaapaapaapa Anyaanyaanyaanya. Beszélt a kutyának, a néninek, a bácsinak, a babának, a láthatatlan embernek, aki szerinte követett minket, a lovacskának és még a repülőnek is. Nyilván ilyenkor szinte minden mondaton lehet nevetni (feltéve, hogy az apuka nem egy olyan morózus és komoly fapofa, mint Apa...hehe), de azért van pár kiemelkedő aranyköpet, mint például ezek itt lent. Elhagytuk a cucuját és elővettünk egy korábbi ajándék-cucut, amit nem használtunk. Szonja ezt kapta elalváshoz. Szopogatta egy darabig így, meg úgy, majd kivette a szájából, jól megnézte és azt monta: "Anya, kinek a cucuját kaptuk meg?" Tegnap meg valahogy bejutott a fürd