Mert az tiszta sor, hogy add vissza, ez az én babám, meg add vissza, ez az én autóm (még ha nem is az övé), meg, hogy ne menj oda hozzá, mert az az én anyukám. Ezeket mind értjük, vágjuk, ismerjük. Nálunk, felnőtteknél is megvan ez bizonyos esetekben. Én például kifejezetten utáltam, ha az ÉN paradicsomomat megette valaki a koleszban. Mert én egész délután arra gyúrtam, hogy megegyem az ÉN paradicsomomat, és a kemény tanulás után hazaérve nem volt a hűtőben. Bolt meg nyitva se közel, se távol. A tehetetlenség fájdalmas béklyója az ember mellkasára tehénkedik. Brrr. Szonja viszont most egészen különös síkra helyezte ezt a méltatlanul negatívan csengő irigység szóval leírt tök alapvető érzelmet (ami persze szépen lassan leépül, finomul, miegymás és végül a társadalom elfogadott tagja leszünk, juhéjj). Az úgy volt, hogy túráztunk a hétvégén. Barátokkal. Ott volt Szonja egy haverja is, Zorka (Szonja mínusz 4-5 hónap). A hátiputiban hesszelve Szonja nekiállt a szokásos hablatynak. Ütemes
(mert apa is csak egy van)