apaszemmel

 A legtöbben szeretik, ha a gyerekük jól nevelt. Egyszerűen így vagyunk beállítva, és kész. Törekszünk rá, hogy a gyerekeink rendesen viselkedjenek otthon, de leginkább társaságban. Választékosan beszéljenek, őszinték legyenek, miegymás. Nos, a mi egyik gyerekünk, mégpedig a középső a minap tanúbizonyságát tette annak, hogy igenis jól nevelt. Egyik ismerős kislánnyal játszott valami kártyajátékot.  A kislány is nagyon jól nevelt, egy igazi tündér, helyes, aranyos, csinos, úgyhogy ennek megfelelően Mirkó nagyon udvariasan játszott vele. Igen ám, de egyik pillanatban a természet közbeszólt, és Mirkó elpukkantotta magát.  Mivel, ahogy korábban írtam, jól nevelt gyerek, azaz őszinte, és választékosan tud beszélni, rögtön jelezte a problémát: “Párdón, fingottam.” - mondta. Ezután szépen, csendben tovább játszottak.  Mi pedig jól nevelt szülőként fetrengtünk a röhögéstől földön.

Mikor érdemes a 3. (vagy ahogy sokat tanult Tomi barátom mondta: csokadik) gyereket bevállalni? Ezt kérdeztük mi is annak idején magunktól. Ma már tudjuk, hogy bármikor. Sem a cukiság faktort, sem a szívás faktort nem tudod csökkenteni. Vannak persze extrém esetek, iker, hármasiker, ilyesmi, de alapjába véve a 3 gyerekes élet olyan mértékben fényévekre van mondjuk az egykori agglegény életemtől, hogy makójeruzsálem. Egy mozzanat nincs, amiben ezek összevethetők, ideértve a klotyón eltöltött, egykor zavartalan perceket is. Próbáltam gyerektelen ismerősöknek elmondani, milyen is ez, de teljesen esélytelen. Másik ország, másik kontinens, bolygó, galaxis, dimenzió. Nem értik. Látom a szemükön. Felfoghatatlan, elképzelhetetlen az, hogy NINCS megállás, NEM tudsz rendet rakni, NINCS intim szféra (ohhh, azok a nyugalmas percek anno a klotyón!), csak KÁOSZ van. De legalább nem csend és hó és halál. Az nincs. Bizton állíthatom. Egy csöpp se.