A gyerek projectben az a jó, hogy gyakorlatilag a kb. -11--12. hónaptól (ha nem korábbi időponttól) úgy működik, hogy mikor már éppen azt gondolná az ember, hogy jól van, akkor most már így marad egy darabig, na, akkor jól megváltozik.
Mert ugye először belevág az ember, hogy, akkor uccu neki, hozzunk létre egy új identitást. Az emberpár elkezdi létrehozni, ami teljesen más dimenzióba helyezi az addigi pszeudo-létrehozásokat, különös izgalmakat hoz az életükbe, különös csillogást a szemükbe.
A különös izgalom és csillogás persze egy idő után alábbhagy, de akkor hirtelen két apró kis vonal ismét teljesen új megvilágításba helyezi a dolgokat. Aztán újabb váratlan események teszik megunhatatlanná a sztorit: A szülőszék először szemünk elé táruló kedves kontúrja, a sok fehér pötty között az az egy, amit nézni kellene a képernyőn, az "Egy amőba élete" című sorozat részei pár hetente a már említett szülőszék mellett, a biztató hangok a mellékhelyiség felől reggelente, a rokonok furcsa, gyanút fogó pillantásai az amőba irányába, a nagyszülők szembesítése önnön nagyszülőségükkel, az ATYAÚRISTENANYALESZEK, az ATYAÚRISTENAPALESZEK, az ATYAÚRISTENSZÜLŐKLESZÜNK, az első sokk a Brendonban, a 100. jubileumi sokk a Brendonban, a fehér holló keresése és megtalálása, az "a hétszázát, 5 percenként jön rám a sírás" nap, a "kire hasonlít ez a gyerek", a babababajok és akkor most meg a zsonglőr.
Mert a gyerek most éppen azt játssza. A fejével. A nyakán. Valahogy úgy néz ki, mikor a kezdő kosárlabdás először próbálja meg az ujja hegyén megpörgetni és egyensúlyozni a labdát. Nyilván nem megy. Aztán nyilván egy kicsit jobban. Már bírja 2-3 másodpercig. Aztán egész jól. Aztán hirtelen leesik a labda. A szülő meg ilyenkor valahogy úgy néz ki, mint a kosárlabdaedző. Nyilván először drukkol. Aztán egy kicsit jobban. Aztán magában még mosolyog is, 2-3 mp nem is rossz! Aztán hirtelen... fékezhetetlen röhögésben tör ki.
Mert ugye először belevág az ember, hogy, akkor uccu neki, hozzunk létre egy új identitást. Az emberpár elkezdi létrehozni, ami teljesen más dimenzióba helyezi az addigi pszeudo-létrehozásokat, különös izgalmakat hoz az életükbe, különös csillogást a szemükbe.
A különös izgalom és csillogás persze egy idő után alábbhagy, de akkor hirtelen két apró kis vonal ismét teljesen új megvilágításba helyezi a dolgokat. Aztán újabb váratlan események teszik megunhatatlanná a sztorit: A szülőszék először szemünk elé táruló kedves kontúrja, a sok fehér pötty között az az egy, amit nézni kellene a képernyőn, az "Egy amőba élete" című sorozat részei pár hetente a már említett szülőszék mellett, a biztató hangok a mellékhelyiség felől reggelente, a rokonok furcsa, gyanút fogó pillantásai az amőba irányába, a nagyszülők szembesítése önnön nagyszülőségükkel, az ATYAÚRISTENANYALESZEK, az ATYAÚRISTENAPALESZEK, az ATYAÚRISTENSZÜLŐKLESZÜNK, az első sokk a Brendonban, a 100. jubileumi sokk a Brendonban, a fehér holló keresése és megtalálása, az "a hétszázát, 5 percenként jön rám a sírás" nap, a "kire hasonlít ez a gyerek", a babababajok és akkor most meg a zsonglőr.
Mert a gyerek most éppen azt játssza. A fejével. A nyakán. Valahogy úgy néz ki, mikor a kezdő kosárlabdás először próbálja meg az ujja hegyén megpörgetni és egyensúlyozni a labdát. Nyilván nem megy. Aztán nyilván egy kicsit jobban. Már bírja 2-3 másodpercig. Aztán egész jól. Aztán hirtelen leesik a labda. A szülő meg ilyenkor valahogy úgy néz ki, mint a kosárlabdaedző. Nyilván először drukkol. Aztán egy kicsit jobban. Aztán magában még mosolyog is, 2-3 mp nem is rossz! Aztán hirtelen... fékezhetetlen röhögésben tör ki.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése