Mikor a gyerek tanít

Már-már közhely, hogy a gyerekedtől rengeteget tudsz tanulni. Kész önismereti tanfolyam, görbe tükör, a legkeményebb, legőszintébb kritikus, meg ilyeneket mondanak tanult szülőtársaim velem együtt. És még olyanokat is mondanak, hogy akinek nincs gyereke, ezt nem is értheti igazán, ésatöbbi, ami borzasztó idegesítő lehet azoknak, akiknek ugye még nincs, de azért nyilván van benne valami, ezért aztán még idegesítőbb. Na, de ne kalandozzunk el! Szóval a gyerek tanít, de eddig azt hittem, ez olyan önismereti tanítás, a Nirvánába vezető országút kötelező kelléke, olyan személyiségfejlődési izé, gyakorlati vetülete kevésbé van. Gondolok itt arra, hogy a gyerek nem tanít meg deriválni, falat fúrni és a szókincsemet sem gazdagítja. Mert mond ő vicceseket persze, de a mindennapokban ezt én nem tudom használni, legfeljebb családi körben (mondjuk ott meg akár 20-30 év múlva is, halálba égetve az akkor már bőven felnőtt gyereket az aktuális párja előtt, hehe). Egyszer-egyszer baráti körben is el tudom sütni anekdotázás közben, de ennyi. Tegnapelőtt azonban az egész fenti elméletet ledöntötte Mirkó. Remek kifejezést tanultam tőle, amit az élet számos területén fogok tudni hasznosítani. Történt ugyanis, hogy éppen rohangált a frissen épített doboztornyok (szerinte robotok) között nagy sebességgel, kurjongatva, mikor hirtelen meglepett fejet vágott (borzasztó vicces, majd egyszer lefotózom) és bejelentette:
- Jókedvemben pukiztam egyet.
10-es!