apaszemmel

Tudtátok, hogy Bud Spencer olasz válogatott vízilabdás és egyben olasz felnőtt bajnok volt gyors- és mellúszásban? Meg, hogy Spencer Tracytől (kedvenc színésze) és a Bud-tól (kedvenc söre) kölcsönözte művésznevét? És azt, hogy a lehíresebb filmjeinek zenéje megvásárolható CD-n? Na, mi ezeket már mind tudjuk. Meg azt is, hogy nem a zenélő műanyagkacsa a legnagyobb öngól egy szülőnek, hanem a Bud Spencer CD. Bizony, nekifutásból, emberesen tökön rúgtuk magunkat. Ha nem hallgattuk meg Szenteste óta 200-szor az ájfílájkökinginmájbádit, meg az extralarge-ot, akkor egyszer sem. És ez pont olyan fájdalmas, mint egy hónap alatt 200-szor megnézni a Kincs ami nincset. Csak abban reménykedem, hogy a meglehetősen visszafogott színvonalú (ez itt egy erős eufemizmus, hogy szegény Bud azért ne forogjon a sírjában) zene hallgatása 4 éves korban nem hagy maradandó károsodást a zenei ízlésben. Annyi biztos, hogy a verekedési kedvre pozitív hatással van, mint erre lejjebb már utaltam.

Valahogy divatba jött nálunk az esti birkózás. Annyi biztos, hogy nem Emil kezdeményezte és talán nem is Anya. Mindegy is, lényeg, hogy hetente párszor tatamivá válik a kanapé (ami 90%-ban a gyerekek otthoni tevékenységeinek  fő színhelye) és hárman (Mirkó, Szonja (bizony, ő  is!) és Apa) nyomjuk a full-contactot. Egyelőre nem egy UFC, de tegnap kifejezetten kellemetlenül éreztem magam, mikor Szonja próbált kiszabadulni a halálfogásomból, miközben Mirkó két kézzel, teljes erőből tépte a fülem, hogy segítsen neki. Az első pár alkalommal azt hittem, Szonjától nem kell félni, már érzi a határokat, de mióta az ökölharcot is bevettük a repertoárba, sztereóban nyomják a gyomrosokat. Igen csak figyelni kell. Szonja legalább megérti, hogy fejre és ágyékra tilos, és 10 ütésből csak egy megy félre, de Mirkótól bárhova érkezhet a Bud Spencertől tanult parasztlengő. Nagyon keményen tolja. Egyelőre bírom a strapát, de biztonság kedvéért elkezdtem újra fekvőtámaszozni, hogy 10 éves távlatban is legy

Nagycsaládosoknak természetesen Nagykarácsony jár a csomó adókedvezmény, meg ilyenek mellé, ami meg is volt idén. A Nagykarácsony pedig jó sok ajándékot jelent, aminek el kell férnie a házban. Minden évben megfutjuk ezt a kört, és mindig valahogy elfér minden, de egyre kevesebb hely marad nekünk. Nyilván ez minden családban így van. A marketinges erre azt mondja: erős insight. Mindenki szenved ettől, aztán még sincs rá általános megoldás. Szóval ez egy piaci rés, rá lehet cuppanni. De térjünk vissza a mi Nagykarácsonyunkra. Sok ajándék, sok kilométer, sok cuppanós puszi, sok izgatott gyerekszem, sok kidobott csomagolópapír, sok kaja, sok süti, sok meghitt pillanat. Szóval nagyjából ugyanaz, mint az eddigi Kiskarácsonyok, csak 5-en kicsit kényelmetlenebb az Auris. Szerencsére Miresz gazdagabb lett az utca legkeményebb verdájával, úgyhogy jövőre már tud azzal jönni. Ahogy Anya találóan megjegyezte: I feel like a king in my buggy...