apaszemmel

És ebből a beszélő-címből most akkor nyugodtan le lehet vonni a következtetést, amit Huba ma reggel úgy 7 és f8 körül a Péterfy utcai kórház szülészeti osztályán bölcsen le is vont, hogy márpedig aki gyerekvállaláson töri a fejét és az első lépések sikerülnek, túl van a 3 hónapos türelmi zónán és már jaj de megmondja aztán holnap már most aztán már mindenkinek, egy dolgot mindenképp tartson észben: A várható születési időpontnál 2 héttel későbbit mondjon. Mindenkinek. Még maga is higgye el, amennyire csak lehet. Ugyanis az ismerősök - és itt kérem nem bántani szeretnék senkit, hiszen nagyon örülünk, hogy mindenki örül és velünk vár - a híres nevezetes időponthoz közeledve érdeklődő hívásaik, e-mailjeik számát exponenciálisan növelik. Nos ez egy ideig nagyon kedves és aranyos, egy idő után azonban átcsap a "Mi lesz már vazze?" kategóriába, legalábbis a leendő szülők fejében. Na, ez az egyik, a másik meg, hogy semmi sem úgy lesz, ahogy az ember eltervezte. Vagyis inkább, hogy a

Nos én az időjósoknak és úgy amúgy semmilyen jósoknak nem hiszek, de azért mikor azt mondják, hogy jégeső lesz a hétvégén, vagy mondjuk elolvad az Északi-sark, csak megfordul az ember fejében, hogy ejha, mi van, ha tényleg. És akkor jön ez a nő és azt mondja, hogy a héten szül szerelmem. Szerinte. Aztán meg elmegy nyaralni! Ennyi! Na, tehát ennek folyományaként megfordult az én fejemben, hogy mi van, ha tényleg. Persze, szóltak előre, meg minden és nem is csak olyan galaxisútikalauz ímmel-ámmal, pincében kiszögelve, hanem kitették nyíltan, bele a pofámba, no de arról nem volt szó, hogy ez ilyen lesz, csak így hirtelen, nekem meg sec perc alatt meg kell majd jól ráznom magam, hogy ne én keressek egy kezet, amit jól megszoríthatok, hanem az enyém legyen az amit jól megszoríthatnak, de aztán a jó vaskos, bizalmat és nyugalmat árasztó fajtából! Hejj! No, de megráztam, amit kell, nagylevegő (úgy egy napig non-stop) és azt hiszem lassan kész lesz az a vaskos nyugalom-tenyér, ami meg fogja ál

Az van, hogy egy kedves barátom felesége megszült. Nos, ez ugyebár általában is egy csodás hír, meg izgi meg minden, de tudva azt, hogy több mint egy héttel drága szerelmem utánra volt kiírva, egészen kézzelfogható közelségbe hozza, hogy Kisbab hamarosan valóban wireless egyeddé válik. Emlékszem, mikor Durcit és Morcit (két macska Felpécről - a szerk.) szabadjára eresztettük a 4. emeleti angol utcai ingatlanunk frissen lakkozott parkettáján, bizony elég tanácstalanul meredtem rájuk, hogy akkor most ezekkel mit is kell csinálni, hogy ne unják magukat itt halálra. Nos, valami ilyesmire számítok az elkövetkezendő egy-két hónapban is. Nyilván Durci és Morci elszórakoztatta magát, ahogy Kisbab is el fogja, és nem kell folyamatosan törnöm majd a fejem a következő csínytevésen, hanem csak adni azt, ami jön, annyiszor, ahányszor csak jön, mert jönni fog, az biztos, de ezt én még csak aggyal tudom, egyébként nem.

Kezdem felfogni. Konkrétan olyan kézzelfogható dologgal tudom már mérni az érkezést, hogy nem kapok többször fizetést addig, amíg meg nem jön. Micsoda mérce! Micsoda világ! Na, a lényeg, hogy én most kezdek el kicsit... Hm, nem is tudom, hogy mit. Mert nem olyan, mint mikor megijedek valami jövőbeni eseménytől és elkezdek izgulni, hogy hogyan lesz, meg ilyenek, aztán agyára megyek mindenkinek. Inkább olyan vendégvárós dolog ez. Várunk egy vendégre, akit már majd 9 hónapja csak egy pár centi vastag szövetréteg választ el tőlünk, amit persze átkiabálhatna, mondhatná, hogy kérek még céklalevet, meg hol van már a reggeli kása, hogy legalább a hangját halljuk, ha már nem látni nem látjuk, de tele van a szája meg a tüdeje meg a füle, mindene tele van vízzel. Így aztán nem kiabál, egyelőre azt eszi, amit kap, a többit meg megoldja maga. Na ez a megoldás is egy megemlítendő topik. Mert ugye én, mint kis híján gyakorló apa szembesülök azzal a kérdéssel, hogy ti. mit is oldjak meg én majd a szül