Mikor az ember gyereke (már, hogy a sajátja) beteg, az azért egy igen sajátos élmény. Nem igazán nevezném pozitívnak összességében. Mikor a gyerek kezdésképp az ágyba hány, majd rögtön a másik felén is könnyít magán, akkor azért még bizakodó az ember. Biztosan túlette magát (bár ez Szonja esetében meglehetősen nehezen elképzelhető), vagy nem kellett volna a citromos teára ráinni a tejet ésatöbbi. Aztán mikor a gyerek másnap már egyáltalán nem eszik, bélrendszere meg úgy ereszti át a kis belé erőszakolt vizet mint egy jól kimrmuscle-ozott lefolyó, akkor kezd az ember aggódó üzemmódba váltani. Persze egészen idáig megvolt ez a folyamat akkor is, ha velem egy fedél alatt lakó bárki megbetegedett. A különbség az aggódás mértéke és még egy érzés, amit elég nehéz definiálni. Valahogy az ijedtség, a tehetetlenség és a bizonytalanság keveredik és szinergizálódik valami egészen sajátos dologgá. Elég bitang egy érzés. Tetézi az egészet, hogy az egyik gyerekorvos ezt mondja, a másik azt, a nagy
(mert apa is csak egy van)