Mikor az ember gyereke (már, hogy a sajátja) beteg, az azért egy igen sajátos élmény. Nem igazán nevezném pozitívnak összességében. Mikor a gyerek kezdésképp az ágyba hány, majd rögtön a másik felén is könnyít magán, akkor azért még bizakodó az ember. Biztosan túlette magát (bár ez Szonja esetében meglehetősen nehezen elképzelhető), vagy nem kellett volna a citromos teára ráinni a tejet ésatöbbi. Aztán mikor a gyerek másnap már egyáltalán nem eszik, bélrendszere meg úgy ereszti át a kis belé erőszakolt vizet mint egy jól kimrmuscle-ozott lefolyó, akkor kezd az ember aggódó üzemmódba váltani.
Persze egészen idáig megvolt ez a folyamat akkor is, ha velem egy fedél alatt lakó bárki megbetegedett. A különbség az aggódás mértéke és még egy érzés, amit elég nehéz definiálni. Valahogy az ijedtség, a tehetetlenség és a bizonytalanság keveredik és szinergizálódik valami egészen sajátos dologgá. Elég bitang egy érzés.
Tetézi az egészet, hogy az egyik gyerekorvos ezt mondja, a másik azt, a nagymama amazt mi meg egy negyediket gondolunk és a végén már senki sem tudja, hogy merrehányóra.
És persze mit is tehetne mást ilyenkor egy jó apuka, mint azt, hogy elhúz síelni 3 napra. Anyát meg egyedül hagyja ebben a valamiben, ami Anya számára valószínűleg még egypár lapáttal súlyosabb, mint Apának. Jó, persze mikor elment Apa, még nem látszott, hogy ilyen sokáig fog ez tartani és kicsit korábban haza is jött, de azért a lelkiismeret-furdalás megvan még. Picit.
Őröm az ürömben: Szonja baba nem elég, hogy meggyógyult, de elkezdett enni. Például joghurtot. Például így:
A tanulság tehát többrétű. Egyrészt a saját gyereked valami egészen más tészta. Másrészt a betegség sunyi, és direkt síelés előtt jön. Harmadrészt a jó gyerekorvos ritka, keresni kell. (De jó is volt 30 éve, mikor nem kellet keresni, kaptál, amit kaptál!). Negyedrészt apuka ne menjen el síelni, ha a gyereke beteg. Ötödrészt betegség után jól eszik a gyerek. Megtanultuk.
Persze egészen idáig megvolt ez a folyamat akkor is, ha velem egy fedél alatt lakó bárki megbetegedett. A különbség az aggódás mértéke és még egy érzés, amit elég nehéz definiálni. Valahogy az ijedtség, a tehetetlenség és a bizonytalanság keveredik és szinergizálódik valami egészen sajátos dologgá. Elég bitang egy érzés.
Tetézi az egészet, hogy az egyik gyerekorvos ezt mondja, a másik azt, a nagymama amazt mi meg egy negyediket gondolunk és a végén már senki sem tudja, hogy merrehányóra.
És persze mit is tehetne mást ilyenkor egy jó apuka, mint azt, hogy elhúz síelni 3 napra. Anyát meg egyedül hagyja ebben a valamiben, ami Anya számára valószínűleg még egypár lapáttal súlyosabb, mint Apának. Jó, persze mikor elment Apa, még nem látszott, hogy ilyen sokáig fog ez tartani és kicsit korábban haza is jött, de azért a lelkiismeret-furdalás megvan még. Picit.
Őröm az ürömben: Szonja baba nem elég, hogy meggyógyult, de elkezdett enni. Például joghurtot. Például így:
A tanulság tehát többrétű. Egyrészt a saját gyereked valami egészen más tészta. Másrészt a betegség sunyi, és direkt síelés előtt jön. Harmadrészt a jó gyerekorvos ritka, keresni kell. (De jó is volt 30 éve, mikor nem kellet keresni, kaptál, amit kaptál!). Negyedrészt apuka ne menjen el síelni, ha a gyereke beteg. Ötödrészt betegség után jól eszik a gyerek. Megtanultuk.
Hatodrészt olyan szó, hogy kimrmuscle-oz (-öz, -ez?) nem biztos hogy van. Pár éve még biztosan nem volt. De ha most van is, akkor sem biztos hogy így kell írni. Mindenesetre szép felvetés, jó szó!
VálaszTörlésDEVANDEVANDEVAN!
VálaszTörlésBALKEZES!! vagy nem?
VálaszTörlésIgen. Vagy nem.
VálaszTörlés