apaszemmel

A gyakorló vagy leendő szülők kedvéért írom ide le okulásul, hogy nem csak a gipsz megszerzése, de elvesztése is fájdalmas. Majdnem ugyanyannyira. Nem fizikailag, inkább lelkileg. Miresz - a 4. 2 órás várakozás után, amit megint nagyon vidáman töltöttünk - teljesen ki volt akadva, hogy a doktorbácsi leszedte róla a gipszet. Alig lehetett megvigasztalni és a váróban mindenkinek elmesélte, hogy neki hiányzik a gipsze. A kezét meg egész délután eldugta a kabátba és alig-alig használta. Mára már javult a helyzet, ha nem is 100%-osan, de majdnem tökéletesen használja a kezét és a lelki fájdalmai is alább hagytak. Kis Cuki, megszerette azt a jó kis kesztyűt. Nem elég, hogy Szonja Győrben bulizik a nagyszülőknél, még ez a gipsz sincs már. Dráma!

Ugyan még nem vagyunk a próbaidő végén, de optimista vagyok a jövőmmel kapcsolatban az új mukahelyen. Nyilván nem ment simán minden így az elején, volt munkahelyi baleset is, miegymás, de kézben tudtam tartani a helyzetet és úgy néz ki, a stressztűrő-képességem kiállja a próbát - néhány megingástól eltekinte, mint például ma reggel f6 körül. Az új helyzethez a két főnököm idomult a leggyorsabban és legkönnyebben. Különösebb törés nem látszik a viselkedésükben az új beosztott - ti. én - miatt. Nekem és az elődömnek már kicsit nehezebb volt bevenni a kanyart, de - mint már korábban írtam - én köszönöm, jól vagyok, elődöm pedig az új kihívásokra próbál koncentrálni, amiben igyekszünk mindháram - hol jól, hol kicsit rosszul - támogatni. Amúgy remek csapatépítő programokat találtunk ki. Néha főzünk: Olvasunk: Fürdünk: Hát, ilyenek vannak.

Never say never. Ugyebár. Mindennél lehet rosszabb és mindennél lesz is. Na jó, talán nem rosszabb, de ugyanolyan rossz. Nagyjából. Pedig jól indult a péntek. Egészen 11-ig. Nagyjából akkor értünk haza. Onnantól kezdődött a lejtmenet, de nagyon lankásan. Csak a szokásos összepakolni a hétvégére (mert, hogy indultunk nagyihoz ovi után), megfőzni+sütni az ebédet (miért is ne ma vállaljak be egy frankó spenótos gnocchit..), futás az oviba Szonjáért (JIT), aztán futás PBJ-re, ott gyors zabbantás Szonjának, aztán irány a lovaglás. Eközben Mirkó édesen alszik a kocsiban. A fél órás lovaglás után már kezdtem hátradőlni, hogy akkor ez a nap pipa. Megjegyzem Szonja szőrén ülte meg a lovat. Just for the record. Szóval lovaglásnak vége, Mirkó felébred (ismét JIT) vissza nagyi házába (nem nagyihoz, mert ő éppen egészen máshol, akárcsak nagypapa), Mirkó is eszik valamicskét, Apa pedig úgy gondolja, megérdemel egy kávét. Na, a lejtmenet, ami már-már kezdett lankából emelkedőbe váltani, itt váltott

Legalábbis remélem. Az úgy kezdődött, hogy elaludtunk kissé. Ja, nem, úgy kezdődött, hogy túl voltunk egy extra jó hétvégén egy nagyon faja helyen a Bükkben. A környék, a társaság, minden szuper volt, egyedül a kis fauvé mondta be az unalmast, vagyis csak az akksi. Csodával határos módon a közeli hotelben volt egy akksitöltő, amit kölcsön is adtak, illetve volt nekik egy kiló feles lisztjük is, amit pedig eladtak nekünk korrekt áron, de mi nem használtuk fel palacsintához, mert volt túrógombóc. Szóval végül ott sikerült beindítani a kocsit, felcammogtunk a lejtőn némi bio segítséggel, aztán a hazaút már sima volt. Nem úgy a másnap reggel. Amikor elaludtunk kissé. F8-kor keltünk rohamléptekkel, mert jött a festő, aki a mi lakásunk egy részét, illetve a társasházat festette. Ennek köszönhetően fél 10-kor sikerült elindulnunk oviba. Úgy 10 perc volt, mire a gyerekeket beimádkoztam a kocsiba, illetve csak akartam, a 11. percben fizikai erőszak alkalmazásával raktam be Mirkót. Ezután beült