Legalábbis remélem. Az úgy kezdődött, hogy elaludtunk kissé. Ja, nem, úgy kezdődött, hogy túl voltunk egy extra jó hétvégén egy nagyon faja helyen a Bükkben. A környék, a társaság, minden szuper volt, egyedül a kis fauvé mondta be az unalmast, vagyis csak az akksi. Csodával határos módon a közeli hotelben volt egy akksitöltő, amit kölcsön is adtak, illetve volt nekik egy kiló feles lisztjük is, amit pedig eladtak nekünk korrekt áron, de mi nem használtuk fel palacsintához, mert volt túrógombóc.
Szóval végül ott sikerült beindítani a kocsit, felcammogtunk a lejtőn némi bio segítséggel, aztán a hazaút már sima volt. Nem úgy a másnap reggel. Amikor elaludtunk kissé. F8-kor keltünk rohamléptekkel, mert jött a festő, aki a mi lakásunk egy részét, illetve a társasházat festette. Ennek köszönhetően fél 10-kor sikerült elindulnunk oviba. Úgy 10 perc volt, mire a gyerekeket beimádkoztam a kocsiba, illetve csak akartam, a 11. percben fizikai erőszak alkalmazásával raktam be Mirkót. Ezután beültem, és a kocsi nem indult. Sehogy sem. Grrrrr!
Ok, akkor gyerekek ki - ismét némi fizikai erőszak, mert ha már egyszer benn van Mirkó, nem akar kijönni - hátiputi ki, Mirkó hátiputiba, irány a troli. Egy otthon-ovi-otthon kör troli-gyaloglás kombóval 90 perc. Klassz. Mondjuk pont ezt ígértem a festőnek, szóval végül is just in time.
Hazaértünk, gondoltam, most már sima. Festő végzett, a ház tömény festékszag, sebaj, a lényeg, hogy Mirkó bekéredzkedett a hintába, és úgy tűnt, elalszik. Majd 31 perc múlva kikéredzkedet. És doszt nem aludt többet estig.
Jól van, semmi gond, Szonjáért mennek az oviba, mi addig szervezzük le délutánra az akksi beszerzést, meg a postára menést. Sikerült is kölcsön autót keríteni itt az utcában, amiben viszont nem volt gyerekülés. Sebaj, megoldjuk. Szonja megérkezett, Mirkó már ugye fenn volt. Gyors ebéd, irány a kölcsön kocsi, gyerekeket be, haza a gyerekülésért, átszerelés, akksi kiszerelése (közben a gyerekek a kocsiban), irány az akksi bolt. Ott kiugrás, intézkedés (közben gyerekek a kocsiban), visszaugrás. Irány a kocsink. Gondoltam beszerelem az akksit és mehetünk saját kocsival postára. Na, ez nem jött össze. Ehelyett egy félig beszerelt akksival, két vérző, csuklóig olajos kézzel álltam az autónk előtt, némiképp kétségbeesve (ugyanis közben gyerekek a kocsiban).
Na, akkor akksi ki, irány a lakás, kezeket lemosni, beragasztani (közben gyerekek a kocsiban), vissza, irány a posta. Ott gyerekek nem akarnak kiszállni, így egyedül be, csomagokat feladni (közben gyerekek a kocsiban). Ezután már csak vissza kellett vinni a kölcsön kocsit, kiszedni a gyerekülést, azt a babakocsiban hazatolni, míg a két gyerek mellettem csattogott, illetve motorozott.
Cserében eltelt a délután hipp-hopp. Anya hazaért, Apa pedig este beszerelte az akksit. Másnap pedig indult a kocsi. Szinte pöccre. Jó kis német metál. Egyet sajnálok, hogy a nagy rohanásban néhány selfiet nem készítettem.
Szóval végül ott sikerült beindítani a kocsit, felcammogtunk a lejtőn némi bio segítséggel, aztán a hazaút már sima volt. Nem úgy a másnap reggel. Amikor elaludtunk kissé. F8-kor keltünk rohamléptekkel, mert jött a festő, aki a mi lakásunk egy részét, illetve a társasházat festette. Ennek köszönhetően fél 10-kor sikerült elindulnunk oviba. Úgy 10 perc volt, mire a gyerekeket beimádkoztam a kocsiba, illetve csak akartam, a 11. percben fizikai erőszak alkalmazásával raktam be Mirkót. Ezután beültem, és a kocsi nem indult. Sehogy sem. Grrrrr!
Ok, akkor gyerekek ki - ismét némi fizikai erőszak, mert ha már egyszer benn van Mirkó, nem akar kijönni - hátiputi ki, Mirkó hátiputiba, irány a troli. Egy otthon-ovi-otthon kör troli-gyaloglás kombóval 90 perc. Klassz. Mondjuk pont ezt ígértem a festőnek, szóval végül is just in time.
Hazaértünk, gondoltam, most már sima. Festő végzett, a ház tömény festékszag, sebaj, a lényeg, hogy Mirkó bekéredzkedett a hintába, és úgy tűnt, elalszik. Majd 31 perc múlva kikéredzkedet. És doszt nem aludt többet estig.
Jól van, semmi gond, Szonjáért mennek az oviba, mi addig szervezzük le délutánra az akksi beszerzést, meg a postára menést. Sikerült is kölcsön autót keríteni itt az utcában, amiben viszont nem volt gyerekülés. Sebaj, megoldjuk. Szonja megérkezett, Mirkó már ugye fenn volt. Gyors ebéd, irány a kölcsön kocsi, gyerekeket be, haza a gyerekülésért, átszerelés, akksi kiszerelése (közben a gyerekek a kocsiban), irány az akksi bolt. Ott kiugrás, intézkedés (közben gyerekek a kocsiban), visszaugrás. Irány a kocsink. Gondoltam beszerelem az akksit és mehetünk saját kocsival postára. Na, ez nem jött össze. Ehelyett egy félig beszerelt akksival, két vérző, csuklóig olajos kézzel álltam az autónk előtt, némiképp kétségbeesve (ugyanis közben gyerekek a kocsiban).
Na, akkor akksi ki, irány a lakás, kezeket lemosni, beragasztani (közben gyerekek a kocsiban), vissza, irány a posta. Ott gyerekek nem akarnak kiszállni, így egyedül be, csomagokat feladni (közben gyerekek a kocsiban). Ezután már csak vissza kellett vinni a kölcsön kocsit, kiszedni a gyerekülést, azt a babakocsiban hazatolni, míg a két gyerek mellettem csattogott, illetve motorozott.
Cserében eltelt a délután hipp-hopp. Anya hazaért, Apa pedig este beszerelte az akksit. Másnap pedig indult a kocsi. Szinte pöccre. Jó kis német metál. Egyet sajnálok, hogy a nagy rohanásban néhány selfiet nem készítettem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése