Emlékszem pár évvel ezelőtt, mikor ilyen-olyan társaságban az éppen aktuálisan szülő státuszban leledző ismerősök, barátok baba-beszélgetéseiből pár mondat átszűrődött babamentes világomba. Hogy mondjuk "Képzeld, Marcika ma először mosolygott!" vagy mondjuk, hogy "Képzeld, Lili nézegeti a kezét!". Én ilyenkor igyekeztem gyorsan mondjuk szomjassá válni, hogy kimehessek a konyhába, vagy egyéb baba-beszélgetés-távolító akciót végrehajtani, ha meg ez nem ment, akkor valamiféle általam elismerő mosolynak gondolt ábrázatot felvenni, hogy ha lélekben nem is vagyok empatikus, legalább testben annak tűnjek. Közben vagy arra gondoltam, hogy mit csinálok majd holnap este babamentesen vagy arra, hogy egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ezek a dolgok engem valaha lekötnek.
Most meg mi van? Miközben felhívom kedves páromat, Szonjácska meg éppen életében először fordul át a hasáról a hátára, amit szerelmem ugye élőben közvetít mint valami Szepesi Gyuri bácsi, én meg - tőlem ugye ábszolút meglepően - szélesen vigyorgok, majd a beszélgetés után nagy büszkén újságolom a szobában lévő kollegáknak.
Na tessék! Mondhatnám azt is, hogy "Így múlik el a világ dicsősége!", tán még mondanám is, ha pár évvel ezelőtt lennék, de most nem elég az, hogy nem jön a számra, hanem leváltja valami olyasmi inkább, hogy "Így érkezik el vala".
És akkor a nagy életfilozófiából, hogy kéremszépen Sex and Drugs and Rock and Roll, megmarad a Rock and ROLL és hogy mennyire elég tud az lenni önmagában azt értse meg mindenki maga, ha akarja, akkor amikor sikerül. Részemről abszolválva.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése