apaszemmel

Megvan az a jó, kellemes kis érzés, mikor 70-el száguld az ember az ezerkettes Zsiguliban csontig letekert ablakokkal a nyári kánikulában és a tompora tapadókorongot játszik a műbőr ülésen? Megvan ez 120-nál is, mikor az ablakokat már csak az igazán elszánt helyihülyék hagyják nyitva, így marad a ventilátor-"hűtés"? És az, mikor így csukott ablaknál a ventilátort melegre kell állítani egyszer csak, hűtendő a hűtővizet, ami forrás közeli állapotba került? Na, ez utóbbi helyzet ha megvan, akkor képzeljünk el ezt így egy 45 perces időtartamra (ha nincs meg, akkor egyszerűen gondoljunk egy 60 fokos szaunára, amibe átmeneti kabátunkban ültünk be véletlenül röpke három fertály órára). Ez is megvan? No, Szonjácska valami ilyesmit élt át minap. Természetesen nem ültettük be egy Zsiguliba és küldtük el Gyöngyösre csukott ablakokkal, feltekert fűtéssel, nem ment el teljesen az eszünk! Mindössze igyekeztünk modellezni az élményt úgy, hogy a tűző napra álltunk Anya 12 éves VW Polojával,

Az ugyebár egy axióma, hogy a sapka férfin nem áll sehogy. A kalap még csak csak, svájcisapka hetvenévesen határeset, de a sapka, na, azt kérem, tessék elfelejteni divatozás szempontjából. Persze a metroszexuális körökben sapkának nevezett fittyfenét igyekezzünk nem ide sorolni, az nagyjából olyan, mint a Dacia-szpojler: Van, de minek. Egészen más a helyzet, ha nőről van szó. Mert a sapka egy nőn bizony jól áll. Kicsi nőn, nagy nőn, fehéren, feketén, kövéren, soványon, bármelyiken. Én nem tudom, miért van ez, de így van. Ebből a fenti okfejtésből próbáltam levonni azt a következtetést, hogy akkor most már mégis csak látszik Szonjácskán, hogy nő. (ti. állítólag 1 éves koráig nem lehet megmondani alaposabb vizsgálódás nélkül senkiről hogy most akkor: neme?) Mert Szonjácskán fainul állnak a sapkák. Az összes. A megszülettem sapka A Teddys sapka A pomponos sapka A kötött sapka A kék sapka Az usanka A kendő Az epersapka Az alvós sapka A szerecsen sapka A megszülettem sapka fél év múlva... .

Van egy olyan szó, hogy etetni valakit. Mindenkinek megvan a jelenet, anyuka és apuka ül az etetőszék előtt és tömi csemetéjét. Na, fogtuk ezt a fejünkbe égetett, sztereotip képet és megpróbáltuk alkalmazni gyakorlatban is. Így kellett rájönnünk, harmincakárhány évesen, hogy az 'etetni valakit' egy ellentmondásos ige. Legalábbis ezzel az általános tárggyal, hogy 'valakit'. Mert ugye a 'valakit' az általában egy olyan élőlényre vonatkozik, akinek saját akarata van. Innentől fogva vagy tömjük azt a valakit, mint mondjuk, hogy tömünk egy libát, akinek szintén saját akarata van és magától biztosan nem enne annyit, lehet, hogy abban a pillanatban egyáltalán nem is enne, vagy eszik ő magától. Szonjácskát tehát megpróbáltuk etetni, magyarul tömni barackpürével. Az eredményét már megosztottam a kedves közönséggel. Szonjácska azonban meglehetősen hamar öntudatára ébredt, és kikérte magának, hogy ezzel a savanyú izével tömjük. Kissé kétségbe is estünk, hogy akkor most mi

Én személy szerint nem vagyok egy nagy gurmé. Ezt tudom. Az agyammal. A szemem viszont mindig mást mond. Korábban minden étteremben megkereste a legfurcsább fogást, és bepróbálkozott az agyamnál, akit általában valahogy meg is győzött. Aztán persze a számon csattant az ostor (azannya de szemléletes metafora), mert, hogy 10-ből 8-szor neki nem ízlett a dolog. Manapság a szemem ugyanúgy próbálkozik, de már szinte minden trükköt ellőtt, úgyhogy nagyon ritka, hogy kifog az agyamon. Így a szám mentesül az ostorcsattogásoktól. Szonjácskánál ez egyelőre kicsit máshogy működik. A szeme - Anyával együtt - tudja, hogy be kell kapni azt a barackpürét, az agya is tudja, így hát a szájának nincs más választása, bekapja. És persze csattan rajta az a bizonyos ostor: De láss csodát, Szonjácska agya és szeme nem adja fel és úgy tűnik, lassan lassan elgyengül az az ostorcsapás is a szájon, finom lesz a barackpüré. Lehet, hogy én is visszatérek a korábbi módszeremhez!

Nyugalom, lazítson! Érzem, itt van valahol jobb oldalt! Jól megnézem közelebbről, már szinte látom. Lazítson, álmosodjon! Hámmmmmáááááééééé... És már ki is űztük a gonoszt!

Ilyen mérföldkő szerűséghez értünk, fél éves lett Szonjácska minap, úgyhogy most már ki kellett, hogy derüljön, hogy milyen színű a szeme, félnie kell az egyedülléttől és Anya hiányától, forognia kell hasról hátra és vissza, és még ki tudja, mit. Természetesen már most az elején szorosra fogjuk a gyeplőt, nem lehet, hogy elkallódjon a gyerek, elmaradjon a fejlődésben, ezért szépen összeszedtem, hogy mit csinál mostanában, hogy lássa az utókor is (meg persze a jelen), hogy hová jutott Szonjácska ez alatt a 6 hónap alatt, vajon teljesíti-e a tőle - jogosan és kötelezően! - elvárható szintet. Tehát most már például egyértelműen kijelenthető, hogy a szeme színe barna... ...ö... vagy szürke... ...esetleg zöld... Rendkívül kötődik Anyához... ... vagy olykor mégsem...? Hasról hátra forog és vissza, ez pipa, de fényképész legyen a talpán, aki ezt megörökíti. No, de mit csinál még? Hát például alszik apával. Repül. Almát nyammog Anyával. Ejtőzik ebéd után. Fürdik. Szociálisan mosolyog. Ki akar