Beetetés

Van egy olyan szó, hogy etetni valakit. Mindenkinek megvan a jelenet, anyuka és apuka ül az etetőszék előtt és tömi csemetéjét. Na, fogtuk ezt a fejünkbe égetett, sztereotip képet és megpróbáltuk alkalmazni gyakorlatban is. Így kellett rájönnünk, harmincakárhány évesen, hogy az 'etetni valakit' egy ellentmondásos ige. Legalábbis ezzel az általános tárggyal, hogy 'valakit'. Mert ugye a 'valakit' az általában egy olyan élőlényre vonatkozik, akinek saját akarata van. Innentől fogva vagy tömjük azt a valakit, mint mondjuk, hogy tömünk egy libát, akinek szintén saját akarata van és magától biztosan nem enne annyit, lehet, hogy abban a pillanatban egyáltalán nem is enne, vagy eszik ő magától.
Szonjácskát tehát megpróbáltuk etetni, magyarul tömni barackpürével. Az eredményét már megosztottam a kedves közönséggel. Szonjácska azonban meglehetősen hamar öntudatára ébredt, és kikérte magának, hogy ezzel a savanyú izével tömjük. Kissé kétségbe is estünk, hogy akkor most mi lesz, anyatej serdülő koráig, vagy mifene, nem beszélve az ipari mennyiségű cukrozatlan barackpüréről, amit ott figyel az ajtó felett és amit akkor most ki fog megenni?
Ment ez így pár napig, mi (leginkább Anya) próbálkoztunk betuszkolni a műanyag kanalat a csodás pürével a csíkká préselt ajkak nem létező kapuján, mindaddig, míg rá nem jöttünk a titokra. Szonjácskának akarata van. Vagy akar enni, vagy nem. Ráadásul nem etetve lenni, hanem enni. Így. Mint Anya vagy Apa. Mert amint Szonjácska kezébe adtuk az irányítást, azaz a műanyag kanalat a masszával, rögtön begyömte a pufók pofiba, és majszolta vidáman a savanyú pürét. Hipp-hopp betermelte a kitűzött adagot. Nekünk csak mártogatni kellett és a kezébe tenni. Hát, ez történt minap.