apaszemmel

Bambulni jó. Én szeretek. Direkt nem tudok, de néha bekattan a bambaság és percekig nézek egy pontot, az agyam teljesen sztendbájra kapcsol és végre pihen. Csodálatos érzés. Nos, aki szeret bambulni, pontosan tudja, hogy nincs annál rosszabb a bambulásban, mint mikor a külvilág ezt úgy reagálja le, hogy "Hahó, XY, mi van, elbambultál?!". Olyan ez, mint mikor a délutáni alvásból felkeltenek. Azt sem tudok direkt, de néha bekattan. Ha felkeltenek rögtön egészen kicsi növényevőket megszégyenítő magasságokba hág a szívritmusom és legalább 1 órán keresztül olyan érzésem van, mintha egészen nagy növényevők (mondjuk elefántok) legelnének a mellkasomon. Emellett persze meg az is van, hogy nem értem, hogy a másiknak ez miért jó. Ha teszem azt, eszem, miért nem kérdezi meg, hogy eszem-e? Kezemben egy zsömle, harapdálom, a másik meg megkérdezi, hogy "Hahó, XY, mi van, eszel?!". A kérdés ugyanolyan gigantikus baromság mindkét esetben. A különbség annyi, hogy míg evés közben t

Vannak azok a csúnya sztereotípiák, hogy az apák ennyire meg annyira bénáznak a gyereknevelés közben, és nem bírják megjegyezni ezt meg nem bírják megtanulni azt, stb. Hát én nem vagyok egy sztereotip-barát homo sapiens, mert úgy általában hülyeségnek tartom már magát a szót is (sztereotip, noooormááális?!), de így Szonja baba egyéves korára be kell látnom, hogy bizony én is hozom itt-ott a sztenderdet. Erre ma reggel döbbentem rá, mikor Anya - ismét - felhívta a figyelmemet, hogy Szonja babán fordítva van a kis ruha. Mert ez a kis ruha elöl gombolós, nem hátul. Hát kérdem én, nem azért hívják Szonja baba korosztályát hátulgombolósnak, mert hátulgombolós ruhákat hord? A válasz: Nem. A divat fejlődik. Apa nem. Így reggel a villamoson méláztam, hogy eddig mit bénáztam. Nem sok fogalmam van arról például, hogy Szonja babának mit tartalmaz a ruhatára és mi az, ami jó rá még vagy már. Ezért leginkább azt adom rá, amit előző nap hordott, vagy amit Anya a kezembe ad. Azért egy badit találo

Nincs kétség afelől, hogy Szonja baba már tud járni. Egyedül. Egyedül indul, egyedül fordul, egyedül áll meg, egyedül esik el (vagy le a lépcsőről). Az az érdekes az egészben így, Apaszemmel, hogy az egész teljesen magától értetődően történt. Mikor Szonja baba egyéves lett, kicsit kezdtem drukkolni neki, hogy induljon el most már, mert egyévesen ugye annak kell jönnie, meg van írva a nagykönyvben, ettől nem lehet eltérni. Hát Szonja baba nem indult el. Illetve dehogynem, csak nem magától. Kérte Anya kezét, vagy valaki másét és kézen fogva lehetett őt vezetgetni. És ez így ment úgy egy hónapig. Vagy tán kicsit tovább. Aztán egyszer csak Szonja baba gondolt egyet és elindult egyedül. Apa azt várta, amit hallott innen-onnan. Hogy Szonja baba mikor egyedül elindul, akkor nagy svunggal átrohan a nappalin, majd fejjel landol a padlón, jobb esetben a szőnyegen. Hát Szonja baba nem tett ilyet. Ő lassan, de biztosan lépked, körbejár most már a lakásban, megy mindenhova. Nincs nagy svung, ninc

Ahogy korábban említettem, unalmas lenne a blog, ha minden bejegyzés arról szólna, hogy Szonja baba éppen mit tud. Ismétlem, ha minden bejegyzés arról szólna. De nem szól. Csak néhány. Például ez. Így nem lesz unalmas. Ugye. Az apropó jelen esetben a szókincs. Mert már az is van. Nem egy Arany Jánoséval vetekedő egyelőre, de 13 hónap alatt ez is szép teljesítmény. Lássuk részleteiben és nagyjából megjelenésük sorrendjében a szavakat, amikkel Szonja baba dobálózik mostanság: Nem - Nem Cici - Cici Cica - Cica Alma - Ama Lámpa - Á_pa Teknős - Tek'n Apa - A_pa Ezt nem kizárólag Apára, hanem Nagypapára is használja per pillanat. Mindez minap derült ki a bosnyák-téri piacon, ahol Anyával épp szokásos heti zöldségszállítmányukat intézték (egy kisebb nyúlfarm havi adagját felhalmozva a 4. emeleti Samsung hűtőben), mikor is Szonja baba heves A_pá-zás közepette nagyban mutogatni kezdett. Anya jelezte, hogy Apa épp 50 percnyi kerekezésre van innen az irodában, így elég valószínűtlen,