apaszemmel

Szokásos reggeli jelenet. Szonja, a 3 éves vörös hajú kislány ül a tányérja előtt az étkezőben és énekelget: - Éééés idejön egy eeeembeeeer. Ééééés nincsen lááááábaaaa. Odaadom neki az én lábamaaaaat. De akkor én is kérek két láááábaaaat.

"Az Isten már meghalt, Packi*, csak a szívünkben láthatjuk." Szonja, 3 évesen "Isten halott." Nietsche, 32 évesen   *Mirkó egyik beceneve a sok közül    

Megjött a tél és ezzel együtt a szokásos betegségek. Először Szonja lett beteg. Láz, takony, köhögés, stb. Ahogy az lenni szokott. Aztán elkapta Mirkó, végül Anya is. Anyáról nem közlök fotókat, ő ugyanis már tud tiltakozni az ellen, hogy ilyen állapotban közszemlére tegyem. Viszont a két gyerek így nézett ki:   Szóval szerencsére a cukiságfaktor megmaradt, annyi csak, hogy egy kicsit átszíneződött sápadtabbra. Amúgy érdekes adalék, hogy a gyerekeknél már ekkora korban is hatalmas különbség van a betegség lefolyásában. Szonja több napig lázas volt, és a betegség vagy 10 napig is eltartott. Most is kopogok az asztal alján bal kézzel, miközben írom, hogy talán már nagyrészt túl van rajta. Ezzel szemben Mirkó egy napig volt lázas, és úgy tűnik, ő is már kifele jön. Neki épp ma van a nyűgös napja. Jó jel. Gondolom én. No, és ha betegség, akkor természetesen borzadály orrszívóporszívó. Mindkét gyerek imádja természetesen. Mirkó a nagymamát még nem ismeri meg, az orrszívóporszív

Szóval az van, hogy a féltékenység zöld szemű szörnye jánátűrlis a mi családunkat is elérte. Nincs is ezzel semmi gond. Mondja Apa, aki ebből az egészből nem sokat kap. Ugyanis leginkább Anya issza meg a levét hajhúzogatás, fejütögetés, mindenféle rosszalkodás formájában, no, és Mirkó is kap néha egy-egy kokit, ne adj' isten palacsintát vagy cucut a szájába. No, de tényleg, konzultálva Anyával is elmondható, hogy ugyan nem egy kellemes dolog, és az ember hócipője sincs gumiból, de közös erővel túl leszünk rajta, mint miegymáson is általában. Pláne akkor, ha gyakran látunk ilyet: Bréking: Szonja negédesen: "Vackorka édes, Te vagy a legszebb a világon, meg én!"

Olvasgatva a blogot lehet olyan érzése az embernek, hogy ezek itt a Bartos Erikáékkal laknak egy tömbben az tuti, mert minden olyan, mint a tündérmesében, a gyerekek szépek, okosak és nem üvöltenek folyamatosan, maximum Apának ül viszonylag ritkán széles vigyor az arcára. Jelentem a gyereknevelés a Korong utcában sem könnyebb, mint máshol. Ezt minap elég komolyan éreztük a bőrünkön, mikor háromnegyed 11-kor még mindkét leszármazott viribült, és még 11-kor is csak az egyik durmolt az ágyában. Bizony itt is vannak kemény mélypontok és átmenetileg döbbenetesen idegesítő kölkök. Például a visszaköltözés a városba azzal jár, hogy Szonja - aki amúgy az egész napos rohangáláshoz szokott Horányban - annyira durván van tele energiával, hogy két gyermekes Anya legyen a talpán aki ezt bírja. Mert ha kimész vele délelőtt, akkor azért fáradsz el, ráadásul nincs ebéd. Ha nem mész ki, akkor a hajadat tépi - két kézzel, kisebb parókányit ki is szakítva -, szétszedi a lakást - szó szerint -, viszont

Tegnap Szonjával elautóztunk Győrbe, ott én végigdolgoztam a napot a gyárban (tényleg), majd 4 körül visszaindultunk Budapestre. Szonja odafele jól eltrécselt a kollegákkal, volt pisilés, miegymás, visszafele meg 5 perc alatt bealudt, úgyhogy nagyon jól sikerült a kirándulás. Hazaérve Anya kivételesen nem várt minket otthon, mert végre, fél év után elment egy kis női programra (Mirkóval a nyakában...). Mi ezt kihasználva Szonjával leugrottunk a ligetbe. Itt először is hazakísértük a 3/4-részben jelen lévő Slujtner családot, majd elmentünk a Kertembe. Itt durvult be az este. Először is Szonja széttáncolta az egész Kertemet. Amerre csak látott, táncolt. Majd éhesek lettünk és ettünk egy nagy csirkeburgert. Eleinte egész kulturáltan, kés, villa használatával. De aztán Szonja, mikor meglátta, hogy én harapom, vérszagot kapott, és 3 perc alatt szó szerint szétmarcangoltuk a burgert. Közben meg szétröhögtük a fejünket. Mert ugye ha marcangol az ember, akkor értelemszerűen kilóg a szájából

Beköltöztünk Horányból. Hamarosan lesz képes összefoglaló a nyárról, ami remekül sikerült. Addig is az nyár vége legjobb beszólásával emlékezem meg erről a szép 3 hónapról. Szigetmonostoron van a faluközpont, ahova járunk gyakran piacra, pékhez, zöldségeshez, miegymás. Ott jártunk a hétvégén is. Ki volt ragasztgatva mindenhol, hogy a focipályán bolhapiac van. Mondtam is Anyának: - Bolhapiac van a focipályán, nem nézzük meg? Mire Szonja: - Hűha, bolhát még sosem ettem! Hát igen. Ha piac, akkor kaja.

Na, azért ennyire nem hasonlítanak, de kis segítséggel vicces párt alkotnak, az biztos. Tessék csak nézni.

Az gondolom mindenkinek megvan, hogy fikázik gyerekkorában és az ügyeletes szülő rászól, hogy "Van bányászengedélyed?". Na, ez természetesen nálunk is megy. Szonja frappáns válasza erre, hogy "Van!". Arra, hogy mégis hol van, csak annyit mond, hogy itt, és rámutat általában a saját fejére. Ezt - mondanom sem kell - nem fogadjuk el válaszként, hiszen "Egy hivatalos irat kell, amit a bányakapitányság lepecsételt és aláírt.". Ilyet természetesen még sosem tudott Szonja produkálni. Jól kibabráltunk vele. Lényeg a lényeg, minap jöttünk haza az óvodás gólyatáborból, Kemencéről és a Naszály mellett vitt utunk, ahol ugyebár egy külszíni bánya van. Anya, hogy lefoglalja Szonját, elmesélte neki, hogy ez itt egy bánya, és ide járnak a bányászok, itt bányásznak. Mikor hazaértünk, Szonja ismét fikázott, ismét kértük az engedélyt, és erre lenyomott egy monológot, aminek a lényege az volt, hogy ugyan neki nincs, de a bácsiknak a bányában biztosan van, hiszen ők oda járn

Voltunk nyaralni. Nos, mindenkit biztosíthatok, hogy a nyaralás, mint fogalom két gyerekkel teljesen új értelmet nyer. Az eddigi hátradőlés, olvasgatás, túrázgatás, miegymás átalakul egy non-stop pakolás, főzés, pelenkázás, altatás, rohangálás egyveleggé, viszont a lényeg megvan: Együtt a család! Mivel az egész egyveleget tetézte egy kellemes kis kötőhártya-gyulladás Szonja szemén, ezért a fürdőzést mellőztük az első pár napban Balatonmáriafürdőn, és inkább elmentünk Matula bácsi kunyhójához. Nos, Matula bácsi kunyhója igazából nem is Matula bácsié volt. Csak egy makett. Botrány. Másrészt az idegenvezetés nem a csodálatos természet lágy ölén, hanem egy kőház 10 nm-es szobájában zajlott a népes turistacsoport előtt. Már, aki részt vett rajta. Harmadrészt nem kellett kerülgetni a szabadon kószáló vadállatokat és a szebbnél szebb madarak sem tojtak a fejünkre. Pontosabban dehogynem. Sőt, oda sem szagoltak. Kicsit jobban körbenézve azonban megtaláltuk a fauna nyomait. És innentől

A Piranha 2. után most itt a Szociálmosoly 2. Filmművészeti szempontból azt gondolom hasonlóan magas színvonalú mind a kamerakezelés, mind a fényelés, nem beszélve a speciális effektekről. Némi különbséget érzek a témaválasztásban, de ez mindenképp az alkotás javára válik. Emellett lerí róla, hogy az alkotó - ellentétben a Piranha 2. alkotóival - nem megélhetési filmgyáros, csupán nem létező filmes kreativitását próbálta belepréselni ebbe a rövid etűdbe. A film egyetlen erőssége a casting, de szerencsére ez elviszi az egészet a vállán. Varju Mirkó nevét véssük be az emlékezetünkbe, a horányi Bruce Willis-szel még találkozni fogunk!

Apa üzleti úton, Anya meg informálja a friss történésekről: "- Anya! Mi van az ujjamon? - ? Mi van az ujjadon? - Egy ártatlan fika. Tényleg az volt. :))"

Megvan az a régi poén, hogy mikor már eleged van valakiből, aki elég hülye vagy elég gyerek, akkor megkéred, menjen el valahova és nézze meg, ott vagy-e? Na, tegnap kicsit sok volt Szonjából, így megkértem: - Szonja, légyszíves menjél el a játszótérre és nézd meg, ott van-e Apa meg Anya! Szonja megdöbbent fejjel nézett rám. - Ki van-e ott? - kérdezte. - Apa és Anya. Újabb megdöbbent fej. - Dehát neeeem. Hát ti itt vagytooook! Tud valaki hasonló szakállas mókát? Ezt asszem kilőttük. Amúgy Mirkó meg így van:

6 hetesen válik újszülöttből csecsemővé a gyerek. Röhejesen hangzik, hogy ekkora korban bármiféle igazi váltásnak tanúi lehetünk, pedig lehetünk. Tessék csak nézni a képeket. Itt még mindegyiken újszülött:  3 naposan 3 hetesen  1 hónaposan Mától pedig hivatalosan is csecsemő. Véget ért egy korszak. Képek pedig hamarosan. Hogy zongorázni lehessen a különbséget. De röviden foglaljuk össze, mi is történt velünk ebben a hat hétben. Ismerkedés a kádban. 5 vörös Még, hogy egy újszülöttel nem lehet játszani! Vagy akár piknikezni. Esetleg bábozni. Mindeközben a másik vörös, a közel három éves. A hol kislány, hol nagylány, hol kisbaba. Fürdik az esőben. Beteszi az egyik kontaktlencséjét.  Előkészíti a másikat.  Az is bekerül. Szabálysértést követ el a Közlekedési Múzeumnál. Bátor lóra ül. Edzi testét. És lelkét. Ennyi volt. What's next?

Tudom, kívülről úgy látszik, nem tudok, Szonja is megmondta, de azért ha ezt látom, akkor valahogy mindig sikerül.

Anya, gyere táncolni meg nevetni! - mondja Szonja. Anya most nem ér rá, Mirkót szoptatja, majd megyek én. - mondja Apa. De Apa, te nem tudsz nevetni! - mondja Szonja. Na ja.

Ma Szonja, Mirkó, Anya és Zsófi egész nap Pilisborosjenőn voltak a Nagymamánál. Mikor hazaértem, gondoltam megérdeklődöm Szonjánál, mi történt ezen a szép napon: - Szonja, mit csináltál a Nagymamánál? - Kakáltam... Aztán még haza is jöttünk. Hát igen. Végül is fontos dolog.

Érdekes dolog, hogy mikor egy újszülött beköltözik egy családba, akkor több szempontból is Alien. Egyrészt ugye nem ismerjük, fogalmunk sincs, hogy ki ez. Másrészt meg ráadásul úgy is néz ki:

Sok ismerőstől hallottam mindenféle rém- és nem rém történetet (ezt mondja meg valaki, hogy kell helyesen írni) arról, hogy mi történik a családban, ha megszületik a második gyerek. Most meg pont úgy érzem magam, mint mikor sok ismerőst megkérdezek, hogy milyen volt a film, amire ma este megyek. Mert számítottam valamire, mint a filmnél is, aztán persze nagyrészt nem az lett. Tehát, akinek még nincs két gyereke, annak külön mondom, az ő családjában, ha jön a második biztosan nem így lesz, mint nálunk. De mivel ezt a blogot én írom, nyilván azt fogom leírni, ami nálunk történt. Okulásul mindenkinek. Eleve ott kezdődött, hogy nálunk Szonja már két perces korában körbeugrálhatta Mirkót. Ez szerintem egy egész jó alapot adott ahhoz, hogy Mirkó megsejtse, mi vár rá a jövőben. Azóta Szonja ugrált már a hasán, lábán, fejbe ütötte, megkocogtatta a kobakját egy kaviccsal, stb. Szerencsére ezt az idő kisebbik részében teszi, máskor inkább ölelgeti, puszilgatja, mesél neki vagy valami egészen m

Közkívánatra - konkrétan senki nem kérte, de érzem én a levegőben, hogy nagy rá az igény - közlök pár ellesett pillanatot a legifjabb Varju első napjairól. Sárgaság ellen napfürdő a legjobb gyógyír. Persze csak módjával.  Így ketyeg az óra, tik-tak jár... Pár hónap, és nekünk már nem kell mesélni.  Cukiság.hu. Ugyebár.  Innen is szép. Nyaki pulzus megvan. Rendben. Cumi sem kell.

Hát meghozta az eső ezt a kis csodát. Ezt a kis második csodát. Ripsz-ropsz. Olyan gyorsan és ügyesen dolgoztak össze Anyával, hogy Apa csak az utolsó másfél órában döbbent rá, hogy ez most már nem csak holmi ímmel-ámmal jóslófájás. Most meg már itt fekszik a nappaliban a kanapén, és éppen ébredezik. És akkor most lapozhatnék vissza a blog elejére, hogy lássam, mit is kell csinálni. De azt hiszem, inkább ráérzünk újra. Isten hozott Varju Mirkó!

Szonja eddig nem nagyon adta jelét annak, hogy vonzódna a kerekes dolgokhoz. Van neki nem is egy műanyag motorja, de két és fél év alatt összesen nem ment annyit vele, mint Tóvári Misi egyetlen nap. Kellemes séták azok, mikor elindulunk motorral, mert "Apa, motorral megyek", de ugyebár a gondos és előrelátó apuka azért tolja a babakocsit is, közben irányítja Szonját, aki még nem egészen érzi, hogy mikor merre kell nézni (az út előtte unalmas, viszont a virág, kutya, néni, cica, mittomén az út mellett izgalmas), így hol a négysávos út felé, hol a kerítésfal felé kormányozza a járgányt. Kb. 200 méter után pedig Szonja nagyon elfárad, így leszáll és gyalogol. Apa pedig viszi a motort és a babakocsit. Majd újabb 200 méter és már Szonját is. Jó esetben a babakocsiban. Kicsit összeszorult a gyomrom a fentiek alapján, mikor az egyik kolléganőmtől beszerzett kb. 8 kilós pótkerekes biciklit felfedezte magának Szonja, és most már azzal akart elindulni. No, de no risk, no fun, vágjunk

Na, például ez is egy remek téma az apukák életéből, hogy mi mindent "hanyagolnak" el. Én olykor a blogot. Meg a focit. Meg a bicót. Meg a haverokat. Meg a gitárt. Meg az autókonfigurálást (állítólag ez másnak is hobbija, ne tessék röhögni). Meg a külsőmet - erről lásd egy korábbi bejegyzést . Ésatöbbi. No, persze Anya sincs ezzel másképp. És bizony családi szinten is elhanyagolunk ezt-azt. Például lemérni, hogy Szonja mennyit gyarapodott. Szerencsére vannak barátok, akik fontosnak tartják, hogy a gyerekük nőtt-e az elmúlt pár napban valamit, és ennek dokumentálására tartanak otthon digitális mérleget. Amikor tehát vendégségbe megyünk, lecsapunk a digitális mérlegre (esetleg a nyitva hagyott autókonfigurátorra). Innen tudjuk, hogy a gyerek gyarapszik, és az, hogy egyre nehezebben emeljük fel, nem attól van, hogy a szülők sokkal gyorsabban öregednek, mint a nem szülők, hanem attól, hogy a gyerek 12 kg. Ez már a 3-as kategória a DM-es pelenkában. És még az is lehet, hogy belé

Mint már említettem párszor, Szonja előszeretettel kommentálja saját magát. Ma, fagyizás után a következő szösszenetet pukkantotta el a kocsiban, mikor Anya el akarta venni a fagyiját, hogy lenyalja a lefolyó olvadt csokit: "Nem adom oda, az az én csokim! - berzenkedett Szonja" Mindezt természetesen úgy hangsúlyozva, ahogy kell, azaz az első fele felháborodottan, majd a második fele nyugodt, kommentátori stílusban. Arra már rájöttünk, hogy a mostanában szintén gyakran használt "Te kis buta!" a Boribonból van, de, hogy a "berzenkedett" - ami Apának konkrétan még a passzív szókincsében is valahol hátul kullog csupán - honnan jön, azt még csak sejteni sem sejtjük. Lehet, hogy titokban valaki a Magyar Értelmező Kéziszótárat olvasgatja neki olykor...

Hó, ugrálnak a mínuszok és csipkedik a lábujját az embernek, fúj a jeges szél, de a Jeti rendíthetetlenül rója a kilométereket. Ausztriában él a Jeti. Legalábbis két hete ott volt. Alkonyatkor indultunk sétára és akkor bukkantunk a nyomaira. Aztán összeismerkedtünk, eljött velünk a szállásra popsitepsivel. Egyedül. Rá két napra meg már síléccel a lábán is bravúrozott. Aztán hazahoztuk, itthon először - Jetihez hűen - horror-festést játszott.  Aztán főzött nekünk egy finom tejberizst. A képeket a fényképezőgép "Jeti"-üzemmódjában készítettük, ahogy az összes rendes Jeti-fényképész szokta.

- Apa, mi van a cicanadrágomon? - Egy puma. - Puma? A puma nagyon ragadozó állat. Még a falat is megragasztja! Hát ezt beszéltük meg ma este elalvás előtt.

Minden tiszteletem Bartos Erikáé, hogy képes volt ekkora mennyiségű banális sztorit kipréselni magából, de azt gondolom, minden gyakorló apuka és anyuka nevében kijelenthetem, hogy BB-ből is megárt a sok. Mert a könyvek még hagyján, és a diafilmeket is benyeltem valahogy, no, de a DVD...! Ott kezdődik az egész, hogy az elején az Alma együttes elénekli, hogy "Bogyó és Babóca, két jóbarát kalandja, stb." Minden egyes rész elején! Nem lehet átugrani, skippelni, mittomén, max. áttekerni, arra meg kinek van ideje, ereje, türelme, miegymás. Ezzel gyakorlatilag nálam elérték, hogy bárhol bármelyik számukat meghallom, ugrom fel és futva távozom. Az énekes csávó hangja kísért még álmomban is. De nincs egyedül. Mert ott van Pogány Judit. Akinek nagyon cuki hangja van, mint tudjuk. Vuk, meg minden. De itt mindent ő mond. MINDENT! És mindegyik részben. MINDEGYIKBEN! Bebizonyítja, hogy cuki hang is okozhat idegbajt. Így hát Pogány Juditot is kihúztam a jövőmből úgy, ahogy van. Szóval S

Ez van ráírva Szonja karácsonyi ajándékára, egy doboz filctollra. Szükség volt rá, mert Szonja - ahogy már a gyerekek általában - előszeretettel rajzolt filctollal bútorokra, asztalra, székre, ajtóra vagy éppen hangfalra. Legjobban természetesen az alkoholos filc jött be neki. Na, de most itt van ez az ultra washable, úgyhogy a gyereket nyugodtan egyedül lehet hagyni vele, mert az ember csak körbejár az ihlet elmúltával, és egy vizes ronggyal mindent tisztára töröl. Most is így tettünk. Ebéd után dumálgattunk éppen a konyhában, miközben Szonja hatalmas nagy csöndben ügyködött valamin. Konkrétan ezen: Én kaptam rajta, és hát bizony nem dörrentem rá. Miért is dörrentem volna, kérdezheti a kedves olvasó. Hisz a rajz csodás, a filctoll meg ultra washable. Ez mind igaz. De a rajzot Szonja konkrétan ide firkantotta: Az ultra washable filctoll meg mindenhonnan washable, csak a frissen festett falról nem. Mindegy, a rajz marad, aztán ha Szonja Keith Haring-i magasságokba jut, majd

Mennyiszer halljuk, hogy a filmekben nem a való életet látjuk viszont, minden hamis, minden csak az írói képzelet szüleménye, menjen Hollywood a fenébe. Na, kérem, azért van ezekben a filmekben néha olyan, ami visszaköszön a valóságban is. Az Angol utcában egy kis parkra nézett az ablakunk. A legközelebbi szomszéd vagy 20 méterre volt, így nem láttunk bele senki életébe. Most azonban a konyhaablak a szomszéd házra néz, ami nem 20, hanem inkább 2 (na jó, mondjuk 6) méterre van. Így az ember véletlenül is néha-néha bepillantást nyerhet a szomszédok életébe. A legjobb belátás az egy emelettel lejjebb lakó szembeszomszédhoz kínálkozik. Gyanús, hogy vagy ő nézte sokat a Jóbarátokat, vagy a Jóbarátok írója lakott a lakásunkban. Az biztos, hogy mi sokat néztük ezt a sorozatot és pontosan tudjuk, hogy ki az az Ugly Naked Guy. Most már azt is tudjuk, hogy ő a mi Ugly Naked Guy-unk. Szerkója változatos. Hol totál Naked, hol csupán egy szexi fehér inget vesz fel, semmi mást, hol nem Naked csak

Történt az, hogy tegnap Anya és Szonja együtt töltötték a délutánt. Szonja már egy ideje kommentálja saját magát, vagy csak úgy a világot. Ilyeneket mond, hogy mondjuk "Nagyon finom ez a leves! - mondta vidáman Szonja." Tegnap is mondott hasonlókat, köztük egy igazi gyöngyszemet: "Az anyukám egy nagyon szép anyuka és úgy hívják, hogy ördöngős asszony." Anya az első pillanatban nagyon meg volt hatva, könnyes szemmel várta, mi bontakozik ki ebből a mondatból, aztán a végén jött a slusszpoén. Hogy honnan jött ez a csodás jelző, azt mi sem tudjuk. Nem hinném, hogy a Bogyó és Babócából.

Azt mondják, hogy az átlagember életében a legnagyobb stressz a költözés. Halvány mosolyt nyomtam el a szám szélén mindig, ha ezt hallottam. Mert mi kérem erre fel vagyunk készülve. Az utóbbi pár évben számtalan helyen laktunk, gyakran egyszerre 2 vagy akár 3 lakásban is és cipelgettük a cuccot ide meg oda. Mindig tudtam, hogy bárhova megyek, lesz ott legalább egy zoknim és egy alsógatyám. Azt mondjuk nem tudtam, hogy éppen hol van a fekete cipőm vagy a szürke farmerem, stb., de valamelyik cipőm és valamelyik farmerem tuti rendelkezésre állt. A helyzet nyilvánvaló hátránya mellett az előnye az volt, hogy eddig sem túl magas igényeim az öltözködési kultúrára teljesen minimálba fordultak. Azt hiszem az egyik mélypont a tegnapelőtti tejfakasztó volt, ahova a festős pulcsimban mentem végül. Öltözködéskor gondolkodni nem kell, mert nem érdemes, úgy sincs ott, amit fel akarok venni, veszem azt, ami van. Visszatérve a költözésre, decemberben nyugodt szívvel vártam az egész hacacárét. Na jó,